Már több évtizede használjuk őket, már minden területen felbukkannak. Ezért nehéz őket kiküszöbölni, kikerülni. Óriási munka lenne visszafordítani, semmissé tenni az egészet. Talán az egész műanyagipart le kellene állítani! Mit gondoltok? Meg tudnánk ezt tenni? Aligha! Természetesen fokozatosan csökkenthetjük a felhasználásukat, de ez legalább ugyanannyi idő, mint amennyi a bevezetésük óta eltelt.
Most azt a kérdést teszem fel, hogy mit tehetünk abban az esetben, ha már az ételeinkbe bekerültek e szennyeződések? Valószínűleg azt válaszoljátok erre, hogy már semmit sem tehetünk ekkor! De, képzeljétek, van még egy lehetőség! Az ételen belül csapdába ejthetjük őket. Beragasztjuk őket egy olyan “csomagba”, ahonnan nehezen tudnak kijönni.
A mikró szó zavaró lehet, mert azt gondoljuk, hogy mikron nagyságúak e műanyag darabkák. A mikronnál jóval nagyobb darabkákról is szó lehet, akár néhány milliméter is. E nagyobb darabok szintén veszélyesek lehetnek ránk nézve.
1997-ben rátaláltam egy fajta bakteriális cellulózra, ennek a cellulóznak az volt számomra a legfontosabb tulajdonsága, hogy ezek a cellulóz rostok nagyon sok vizet tudtak maguk között megtartani, a vízmolekulák ebben a vízfázisban határozott szerkezetet vettek fel, minimális volt a rostanyag ebben a szerkezetben, de mégsem folyt. Kocsonyás, géles állapotot vett fel a víz, ahelyett, hogy folyt volna.
Mi a fizikai különbség a gél és a folyékony víz között? Egyszerűen lehet erre választ adni. A gélben több hidrogénkötés van, mint a folyékony vízben, de igazán a hidrogén kötések elhelyezkedésében és eloszlásában van a minőségi különbség. A gélben a hidrogén-hidak kétdimenziósan, rétegeket alkotva, helyezkednek el. Így vízmembránok keletkeznek, amelyekben a felszín alatt helyezkednek el a hidrogén kötések. A vízmembránok felszíne viszont tökéletes “terepe” az adhéziónak. Az adhéziót magyarul a tapadás szóval jellemezhetjük. Ezek a vízmembránok rátapadnak mindenre. Egymáshoz is rátapadnak, de egymáson elcsúsznak, ezért olyan nyálkás, csúszós a koegzisztenciájuk a géleknek.
Marx György professzor adta elő nekünk a kvantummechanikát. Fél évig másról sem volt szó, mint az oszcillátorokról. A rendezett rendszerekben oszcillátorok vannak. Az oszcillátorok mozgásának szabályos periódusidejük van. Az energiájuk nagyon egyszerűen számítható a periódusidejükből, csak egy nagyon kicsi állandóval, az úgynevezett Planck állandóval kell szorozni, és megvan az oszcillátor egységnyi energiája, ezt hívják energia kvantumnak. Az oszcillátor összes energiája ennek a többszöröse. Az egyes energiakvantumok nagyon kis mennyiségek, de ha számbavesszük az összeset, akkor már jelentős lehet az összegük. Ez a helyzet a vizes gélekben is.
A vízmembránokat, a nyálkás lepedőket, ezernyi hidrogénkötés tartja össze. Valamennyi hidrogénkötés egy oszcillátor. A vízmembránok közelébe került molekulák vagy apró testek fokozatosan, apró kvantumokban, elveszítik szabad mozgási energiájukat, mert az oszcillátorok elveszik tőlük.
Ez hasonló, mint mikor a gyereket hintáztatjuk. A mi sok apró lökési energiánk a hinta periodikus mozgását tartja fenn. Ha órákig lökdösnénk a hintát akkor már éreznénk, hogy fáradunk, mert energiát veszítettünk a sok lökés által. Egy lökésnél ezt nem érezzük, de több ezernél már érezzük, hogy fáradunk.
Ha a molekulák vagy apróbb testek a vízmembránok közé kerülnek, akkor apránként elveszítik a szabadulásukhoz szükséges energiájukat, ekkor mondjuk rájuk, hogy kötötté válnak. Ez a kötés nem valamilyen kémiai kötés, ez nem specifikus kötés, úgy hívják, hogy adhézió.
Ennek a kötödésnek még az az érdekessége, hogy minél nagyobb test kerül a nyálkás vízmembránok közé, annál nehezebben keveredhet ki belőle. A nagyobb testnek nagyobb a felülete, a nagyobb felületen még több hidrogén oszcillátor rezeg, még több apró köteléket kellene szétszakítani a testecskének a kiszabaduláshoz.
Ha a vízmembránok nyálkás csapdájába szeretnénk befogni az ételünkben vagy az italunkban található mikróműanyagokat, akkor használjunk vizes géleket erre a célra.
Minden reggel éhgyomorral egy nagy pohár vízzel kezdem a napomat. De úgy, hogy egy evőkanál Dr.Hummel Nanorostos Gélt keverek el a vízben. Ez a gél csapdába ejti egyrészt az ivóvízben esetleg előforduló mikroműanyagokat, másrészt pedig a bélcsatornában megrekedteket is összegyűjti.
De, ha nem céltudatos gélhasználó valaki, akkor neki is tanácsolhatok valamit. Egyen sok vizes rostban gazdag zöldséget, jól rágja meg és csak utána nyelje le. A jól megrágott zöldségből géles állagú béltartalom lesz. Azért kell jól megrágni, hogy a zöldségekben lévő rostok ne egymáshoz tapadjanak, hanem szétrágva őket, egymástól eltávolodnak, nyállal jól elkeverednek. Így válik a zöldséges ételeinkből géles béltartalom, amely szintén rendelkezik a saját csapdájával a mikrorészecskékkel szemben. Gyerekkoromban a szüleim, gyakran emlegették, hogy ne faljam az ételt, hanem jól rágjam meg. Akkor még nem értettem, mi az értelme ennek, de most már tudom.
