Az erre vonatkozó irodalom kb. 30 grammot ajánl napi bevitelként, nem részletezve, hogy milyen fajta rostok legyenek ebben a 30 grammban.
Az élelmi rostokat feloszthatjuk aszerint, hogy emészthető vagy sem, vízben oldódó (hidrofil) vagy nem oldódó (hidrofób). Aszerint is feloszthatóak a rostok, hogy miből épülnek fel, fehérjéből vagy szénhidrátból, az eredetük szempontjából is feloszthatóak: növényi-, állati-, vagy mikrobiális eredetű. De még az emészthető rostok is feloszthatók aszerint, hogy a vékonybélben vagy a vastagbélben emésztődnek meg.
Nem célom belemenni a teljes részletezésbe az aktuális rostok hasznossága szempontjaiból. Most csak a bélflóra szempontjából hasznos rostokkal foglalkoznék, konkrétan kétféle szénhidrát alapú rosttal, mindkettő hidrofil, mindkettő eljut a vastagbélig emésztetlenül. De az egyik emészthető a vastagbélben a másik nem. Ami emészthető az a pektin és néhány oligoszacharid, ami emészthetetlen még a vastagbélben is, az a cellulóz. A jó emésztés és a jó bélflóra szempontjából ezekre a rostfélékre kell igazán figyelni.
Találkozhatunk bélflóra és bélmikrobiom elnevezéssel is a vastagbélben élő mikrobák sokaságára. A mikrobiom elnevezés azóta használatos, mióta a székletben található mikrobákat a DNS-eik alapján határozzák meg. Mivel a mikrobák örökletes anyaga jelen összefüggésben nem releváns ezért maradok a bélflóra megnevezésnél.
Vizsgáljuk a vastagbél tartalmát, eddig felszívódtak belőle cukrok és a fehérjékből keletkezett aminosavak. Eljutottak emésztetlenül a vastagbélig az összetett szénhidrátok, amilyen például a pektin és a cellulóz is. A vastagbélben található a bélflóra, a milliárd számban ottlévő legalább 600 féle mikroba. Egyes fajoknak a pektin nagyon jó táplálék, de az emberi bélflórára nem jellemzőek azok a baktériumok, amelyik a cellulózt le tudnák bontani és elfogyasztani. Azokat a szénhidrátokat, amelyeket a bélflóra egyes fajai képesek elfogyasztani prebiotikumoknak nevezzük. Azokat a fajokat, melyek képesek a tejben lévő szénhidrátokat megemészteni és patikákban, bioboltokban megvásárolhatóak probiotikumoknak nevezik. A vastagbélben mikrobiális emésztés történik.
A vastagbélben élő rengeteg mikrobának élőhely kell. Azt szoktam mondani, hogy a madarak a legjobb védelmet a fák ágai között találják meg, ott van az élőhelyük, ott szaporodnak. A mikrobáknak is szüksége van hasonló védett helyre, mint a madaraknak, de hogyan találnak ilyet a vastagbélben?
Az emészthetetlen cellulóz szálak erre a szerepre alkalmasak, ők is “ágas-bogas” szerkezet alakítanak ki, csak sokkal kisebb méretekben és az ágak között nem levegő van, hanem víz. Méghozzá különös szerkezetű kocsonyás, géles állagú víz tölti ki a cellulóz szálak közötti teret.
Hogyan tudjuk jellemezni még ezt a nyálkás, géles vizet. Olyan, mint a sár vagy mocsár, mindent be tud kebelezni, akár hidrofil, akár hidrofób molekulákat. Igazi csapda!
Ebben a kocsonyás, nyálkás vízben élnek a bélflóra mikróbái a vastagbélben. A kocsonyás víz ugyanolyan vízmolekulákból áll, mint a folyékony víz, csak benne a vízmolekulákat hidrogén kötések kötik össze és egy egységes szerkezetet alkotnak. Ez a szerkezet nem olyan stabil, mint a kristályszerkezetek, például a jég. Könnyen felbomló dinamikus szerkezetekről van szó, melyekből vizet nyerhetnek a mikrobák. Innen kapják az életfeltételeikhez nélkülözhetetlen vizet a mikrobák sejtjei. A vastagbélben csak ilyen, hidrofil rostok közé zárt víz létezik. A folyékony vizet a gyomorban és a vékonybélben már felszívta a szervezetünk. Ezt a fajta rostok közé zárt géles vizet primbiotikumnak neveztem el, mikor arra rájöttem, hogy a bélflóra ilyen típusú vízből nyeri a vizet az életben maradásáért.
A géles víz nemcsak vízzel látja el a bélflórát, de egyéb hasznos tulajdonságai is vannak.
Egyik a már említett csapda tulajdonság. A nyálkahártyák ilyen típusú vizet tartalmaznak, amely csapdába keríti a kórokozókat, így több ideje van az immunrendszernek arra, hogy mozgósítsa az immunanyagait. Másik hasznos tulajdonsága a nyálkának, hogy savas kémhatású. Ez a tulajdonság szintén hátrányos a kórokozóknak, amelyek a lúgos kémhatású közeget részesítik előnyben. De még szólni kell arról a tulajdonságáról is a géles víznek, hogy redukáló hidrogént tartalmaz, ez pedig gátolja az oxidációt, vagyis gátolja az öregedést!
Úgy indult, hogy a rostokról fogok beszélni, de most már csak a géles vízről beszélek. Nem tértem el a témától, csak az a helyzet, hogy a hidrofil rost éppen azért fontos, mert a vizet géllé alakítja, és a géles víz, ami hasznos az életben maradásunk szempontjából.
A rostoknak csak annyi a szerepe, hogy elindítsa a rendezett vízszerkezet képződését a hidrofil felületein és összetartsa (mintegy összekötözze) a hidrogénhidas vízszerkezetek tömegét.
Ez a szerep viszont nélkülözhetetlen! A rostok tömege elenyésző a hozzájuk kötődött vízmolekulák tömegéhez képest. Sőt, annál jobb egy rostfajta, minél kevesebb kell belőle, hogy ugyanannyi vizet megkössön. Miért? Mert már megállapítottuk, hogy a géles víz felépítésében a rost fontos, de az egészségünkre nézve a géles víz hatása az igazán fontos.
Hogyan növelhető a rostok vízfelvevő képessége?
Nézzük a növényi rostokat! Cellulóz molekulából épülnek fel, hasonló cellulóz molekulából, mint a mikrobiális cellulóz. A különbség az, hogy a láncszerű, hosszú cellulóz molekula a növényekben, akár több ezer vagy 10 ezer, köteget alkotnak. A növények ágaiban például a vázszerkezetet jelentik, nagy szilárdságra van szükség, hogy a fák magasra nőhessenek. Mi a helyzet a mikrobiális cellulóznál, amely szálat egy baktérium állít elő. Ezek is cellulóz szálak, másnéven rostok, csak 10 darab cellulóz molekulából állnak, úgy, hogy szalagot képeznek. E szalag vastagsága 1-2, szélessége 10-15 nanométer, a hossza pedig nagyságrendekkel nagyobb. Háromdimenziós hálózatot alkotva e nanométer vastag rostok saját súlyuknak akár 1000-szeresét is képesek megkötni, maguk között géles vízszerkezetet kialakítva. A nagy kötegekben lévő növényi rostok nem képesek ennyi vizet magukhoz kötni, nem olyan hatékonyak ebben a tekintetben, mint a mikrobiális cellulóz.
De növelhető a növényi cellulózrostok hatékonysága. Ha hosszabb ideig főzzük őket, akkor a kötegek szétbomlanak apróbb kötegekre és így már több víz fér a rostok közé, vagy turmixgéppel egészen apró darabokra aprítjuk a növényi táplálékainkat smoothy-t, szószt, pürét stb. turmixolunk. Ekkor növeljük a rostok hidrofil felületét, amelyhez hozzáférhetnek a vízmolekulák.
A gyümölcsöknél más a helyzet, mint a zöldségeknél. A gyümölcsben inkább pektin van, az is rost, de az megemésztődik a vastagbélben a bélflóra által. Az is fontos, mert prebiotikum, de a géles vizet csak rövid ideig növeli.
Mint látjuk, ezért is nehéz napi ajánlást tenni a rostfogyasztással kapcsolatban. Saját szemléletem szerint igazán a géles víz szerint kellene a napi ajánlatot megtenni. Nálam ez úgy néz ki, hogy az általam készített nanorostos gél, ami 99% géles vizet tartalmaz, napi ajánlott adagja 30 gramm, 3 evőkanál. Ezt az ajánlatot már régóta alkalmazom, és bevált!
